A Taningia danae nevű kalmárról az északi-csendes-óceáni Chichijima-szigetnél készítették a filmfelvételeket még 2005-ben. Ezeken sikerült először megörökíteni az állatot természetes környezetében.

Régebben sokan úgy gondolták, hogy a kalmárok esetlen, lomha mozgású élőlények. A 240–940 méter mélyen készített felvételek elemzésekor kiderült, hogy a 2 méter hosszú, több mint 60 kilogrammos óriáskalmár agresszív, fürge ragadozó. Nagy, izmos úszólebenyeivel egyaránt gyorsan úszik előre- és hátrafelé is. Gyors irányváltoztatásokra is képes hajlékony testének meggörbítésével.

A filmfelvételekből az is kiderült, hogy a lábasfejű akár 2,5 méter/másodperc sebességet is képes volt elérni, amikor a csalétekre támadt, amelyet mind a nyolc karjával megragadott. Ami azonban a legjobban meghökkentette a japán kutatócsoportot, az a vad támadást kísérő erős fényimpulzusok sorozata volt.

A kutatás vezetője, dr. Tsunemi Kubodera, a tokiói Természettudományi Múzeum munkatársa azt nyilatkozta a BBC News internetes honlapnak, hogy eddig még senki sem látott hasonló biolumineszcenciával járó viselkedést a mélytengeri óriáskalmár vadászata közben.

A filmfelvétel feltárta, hogy a lábasfejű a karjain lévő fényszerveiből, az ún. fotofórokból bocsát ki rövid fényfelvillanásokat. A szerzők azt írják erről a Proceedings of the Royal Society B című folyóiratban: „A biolumineszcencia valószínűleg vakuvillanáshoz hasonlóan elvakítja a zsákmányt.” A fény megzavarja a kiszemelt prédát és megtöri az ellenállását, tették még hozzá.

A fénykibocsátásnak valószínűleg még a párzáskor is szerepe van: így találhatnak egymásra a hímek és a nőstények.

Az óriáskalmárokkal kapcsolatban sok kérdés vár még tisztázásra, mivel rendkívül nehezen tanulmányozható élőlények. Valaha hírhedt tengeri szörnyeknek tartották őket, amelyek halászhajókat süllyesztenek el. Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz, de még mindig nagyon hiányosak az ismereteink az állatok ökológiájáról és biológiájáról.

http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&rov=1&id=8820