Az erdőrezervátumok viszont kivételt jelentenek e tekintetben.

A hazai túrázok számára megszokott látványt jelentenek a „kitakarított”, holt fák nélküli, szinte azonos törzsátmérőjű fákból álló erdők. Olykor a kép tökéletességét fokozza, hogy a fák szabályosan rendezve, mintegy vonalzó mentén húzott sorokban állnak. Habár - valljuk be - vonatablakból vagy autóból szemlélve tetszetős, ahogy bármely irányba nézve szabályos fasorokat látunk, valójában azonban ezek az erdők gyakorlatilag ökológiai sivatagnak tekinthetők.

Hogy ez másképp is lehet, arra bizonyíték a hazánkban található több mint félszáz, összesen mintegy 130 ezer hektár kiterjedésű erdőrezervátum. Ezek olyan védelem alatt álló területek, amelyek rövidebb-hosszabb ideje nem állnak „hagyományos” erdőművelés alatt.

Az erdőrezervátumokat egy-egy magterület és a körülöttük lévő védőzóna alkotja. Az összesen mintegy 3600 hektár kiterjedésű, gazdálkodásból kivont magterületeken semmilyen emberi beavatkozás nem megengedett. A körülöttük lévő védőzónában viszont természetközeli erdőgazdálkodás folyik. Az erdőrezervátumok nagy része az Északi- és a Dunántúli-középhegységben található.

Ezek csak töredékét teszik ki a teljes hazai erdőállománynak, viszont az erdőrezervátum program keretében talán hosszú távon lehetőség nyílik a természetközeli erdők nagyobb arányú elterjedésére.

Ritka természeti folyamatok színhelyei

Habár erdőrezervátum kutatással már az 1980-as évektől foglalkoznak a hazai szakemberek, csak a kilencvenes években indult meg rendszerszerű átfogó vizsgálatuk.

Ezeknek az erdőknek a vizsgálata során olyan természetes folyamatoknak lehetnek tanúi a kutatók, amelyeket a hazai erdőállomány nagy részét alkotó kezelt erdőkben nem figyelhetnének meg. A kutatások célja feltárni az erdő hosszú távú természetes fejlődésének folyamatát, és az így szerzett tapasztalatokat beültetni az erdőgazdálkodás módszereibe.

Az ELTE Növényrendszertani és Ökológiai Tanszéke által végzett kutatás például a Bükk és a Mátra erdőrezervátumaiban keletkező lékeket vizsgálja. Harminc évre visszamenőleg légifotók és helyszíni bejárás alapján azt követik nyomon, hogy egy-egy fa kidőlése során keletkező lékben, milyen fajok milyen számban jelennek meg, hogyan megy végbe a lék záródása, illetve milyen hatással van a folyamatra a helyi vadállomány.

Standovár Tibor, az ELTE Növényrendszertani és Ökológiai Tanszékének oktatója, a kutatás vezetője elmondása szerint az erdő fejlődése igen lassú, több évtizedes folyamat, így nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy kézzel fogható eredményt lehessen felmutatni. Talán ennek is tulajdonítható, hogy a program anyagi és erkölcsi támogatottsága nem túl erős.

Rendkívüli fajgazdagság famatuzsálemekkel

A magyarországi klímaviszonyok között a természetközeli erdők legfőbb jellemzője a fajgazdagság, a többszintű vegetáció és a vegyes korösszetételű faállomány.

A fajgazdagság nem csak a faállományban, a cserje vagy a lágyszárú szinten mutatkozik meg, hanem a lebontó mikroorganizmusok körében és az állatvilágban is. Mivel ezekben az erdőkben a kidőlt, holtfák helyben maradnak, lehetővé válik a lebontó szervezetek sokféleségének kialakulása.

A természetes bolygatás (egy-egy fa kidőlése vagy erdőtűz) hatására keletkezett lék megnyithatja az utat az addig elnyomott, vagy újonnan megtelepedő egyedek gyors növekedése előtt. A lék fokozatos bezáródása során a folyamat egyes szakaszaiban különböző fajok dominálnak.

A faállomány vegyes korösszetétele miatt nagyméretű, idős, odvas fák is jelen vannak, amelyek fontos szerepet játszanak az odúlakó fajok számára – hangsúlyozta a Standovár Tibor a National Geographic Online-nak. Míg országos szinten a száz évesnél idősebb fák az erdőterületek alig három százalékát borítják, az erdőrezervátumok magterületén ez az arány 23 százalék, de a védőzónában is több mint tíz százalékot tesz ki.

A hazai erdők alig hat százaléka természetszerű

Magyarországon a mintegy 20 százalékos erdősültség ellenére, az erdőknek csak közel hat százaléka tekinthető legalább fafaj-összetételét tekintve természetszerűnek, az erdőterületek közel 50 százalékán ugyanis tájidegen, s gyakran inváziós fafajok ültetvényei találhatók. Bár a tájidegen fafajok az erdőrezervátumokban is jelen vannak, az országos átlaggal szemben a magterületeken alig három százalék, a védőzónákban pedig 12 százalék körül alakul az arányuk.

A jelenlegi erdőgazdálkodás kor- és fajösszetételt tekintve homogenizálja az erdőket. Leegyszerűsíti a természetes erdőfejlődési folyamatokat többek között azzal, hogy minimálisra szorítja a természetes bolygatások (pl. tűz, fakidőlés) utáni újulatok kialakulását, az idős, nagyméretű, odvas fák jelenlétét és a holtfa arányát.

Az erdőgazdálkodás mellett az erdőterületek zsugorodása és szétaprózódása (az utak és lakott területek terjeszkedése révén) szintén hozzájárul az erdők szerkezetének kedvezőtlen változásához.

Az egyre kisebb kiterjedésű összefüggő erdőkben ugyanis megnő az ún. szegélyhatás, amely számos faj visszaszorulásához vezet. A szegélyhatás az állomány szélén jelentkező megváltozott környezeti feltételeket jelenti: ilyen lehet a nagyobb szélerősség, az alacsonyabb páratartalom vagy a ragadozók hatása. Ez a hatás az állomány peremétől számítva mintegy 250 méter széles sávban is érzékelhető, ezért a kis kiterjedésű erdőknél gyakorlatilag minimálisra szorul, vagy eltűnik a zárt erdei viszonyokat kedvelő fajok aránya.

Habár egyre szélesebb körökben nyer elfogadást - nemzetközi szinten is -, hogy a jelenlegi erdőgazdálkodási módszerekkel az erdőgazdálkodás hosszú távon nem lehet ökológiai értelemben is fenntartható, és előnyben kellene részesíteni a természetközeli (pl. szálaló) gazdálkodást, ez azonban egyelőre még csak gondolati szinten van jelen. A természetközeli fagazdálkodás széleskörű gyakorlati alkalmazása úgy tűnik még várat magára.

Így van ez Nyugat-Európában is, ahol pedig már korábban felismerték ennek a jelentőségét: legfeljebb csak a magashegységi területeken jellemző a természetközeli erdőgazdálkodás, de ott is elsősorban a fokozott erózióveszély miatt.

A szálaló erdőgazdálkodást napjainkban természetvédelmi kérdésként, és nem erdőgazdálkodási kérdésként kezelik, holott ez utóbbinak kellene szerves részévé válnia – tette hozzá Standovár Tibor. Az erdőrezervátumok ugyanis legfeljebb a „tanulást” segíthetik, önmagukban nem elegendők az erdők biológiai sokféleségének megőrzéséhez, ehhez szükség van a természetközeli erdőgazdálkodás módszereinek széles körű alkalmazására a gazdasági hasznosítású erdőkben is.

http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&rov=1&id=8861&PHPSESSID=ebaf2faa1dae6e96b66d900b65b679bb