A Lethbridge Egyetem kutatócsoportja Susan Lingle vezetésével Albertában egy nagy farmon figyelte meg az öszvérszarvasok (Odocoileus hemionus) és a fehérfarkú szarvasok (Odocoileus virginianus) viselkedését.

A nőstény öszvérszarvasok kicsinyeiket egy csoportban tartják, egyszerre több nőstény is felügyeli a borjak biztonságát. Előfordul azonban, hogy egy borjú elkóborol, vagy az egyik felügyelő suta baktat távolabbra táplálékért vagy egyéb okból. Ha ilyenkor ragadozó – általában prérifarkas – támad a borjúra, és az segélykiáltást hallat, a nőstény akár 500 méter távolságból is a kisszarvashoz vágtat, hogy megóvja.

A kutatók kísérletképpen szarvasborjak segélykiáltásait játszották le felvételről nőstény öszvérszarvasoknak és fehérfarkú szarvasoknak. Megfigyelték, hogy míg a fehérfarkú nőstény csak a saját fajába tartozó borjú kiáltására reagál, az öszvérszarvas minden hívásnál segíteni indul.

Susan Lingle szerint ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy normálisan a szarvasanyák hang, küllem és szag alapján ismerik fel kicsinyeiket. Ha messze vannak tőlük, a szaglás, és bizonyos távolságon túl a látás sem segít, pusztán a hang alapján kell azonosítzaniuk a borjút. Ez nagy hibalehetőséget rejt magában, és mivel a borjú csak a legnagyobb veszély esetén adja ki a segélykiáltást, a tétovázás könnyen végzetes lehet.

A másik lehetséges ok, hogy a szarvasoknak előnyös, ha nagy csoportban vannak, és közösen óvják a borjakat, akár fajtól függetlenül is. Minél több felnőtt suta gyűlik össze a kicsik körül, annál nagyobb az esélye, hogy a prérifarkasok távolmaradnak tőlük.

http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&rov=1&id=9352&PHPSESSID=5c972ea43540f65a2dc55f153b259c29