Hazánkban elsőként mint aratóünnep vált a politika eszközévé a mindennapi betevőhöz kapcsolódó látványosság a Monarchia utolsó időszakában. A XIX. század végén Darányi Ignác földművelésügyi miniszter – az akkorra már régen elfelejtett hagyományt felélesztve – kívánt figyelemelterelő mulatsággal szolgálni az aratás és az egyre gyakoribbá váló aratósztrájkok idején.

Tovább ívelt a régi-új ünnep karrierje és kicsit át is alakult a Horthy rendszer alatt: az aratóünnepből a magyar kenyér ünnepe lett, amit nyár derekán tartottak. A kenyér a II. világháború után sem menekült a politika szorításából: 1948-ban az augusztus 20-i Szent István napi Nemzeti Ünnepet hivatalosan „Új kenyér” ünneppé keresztelték. Ezzel kívánta a szovjet mintára szerveződő állam ellensúlyozni azt, hogy Szent István ünnepének egyházi gyökerei vannak.

Nem véletlen, hogy éppen a kenyér vált a politika eszközévé, hiszen a lét és a kenyér fogalma ősidők óta összekapcsolódik, fogyasztása pedig egyidős az emberi civilizációval. Évezredek óta a mítoszok, babonák és jóslatok tucatja kötődik a kenyérhez, és az előállításához szükséges gabona megtermeléséhez. Ám ez nem is csoda, hiszen, ha kevés gabona termett, éhezett, rosszabb esetben elpusztult a közösség.

Nyolcezer éves a kovásztalan, háromezer a kelesztett kenyér

A kenyér a legrégibb feldolgozás által létrejött élelmiszerünk; kovásztalan, vagyis nem kelesztett változata bő nyolcezer éves múltra tekint vissza. Ekkor már nemcsak pirított vadbúza szemeket rágcsáltak, hanem a gabonát péppé őrölték, vízzel hígították, kását, hamuban és kövön sült lepényt készítettek belőle.

A kelesztett kenyér is legalább háromezer éves, szülőhazája Egyiptom volt. Felfedezése talán csak véletlennek köszönhető, ám gyors karriert futott be a pihentetés és erjedés után nagyra dagadt, lazább szerkezetű és ízletesebb kenyér. Hamarosan rájöttek arra is, hogy célszerű félretenni a tésztából a következő sütéshez kovásznak. Az ókorban önálló mesterséggé, férfimunkává vált a kenyérsütést, mesterei voltak a görögök és rómaiak is.

Az első magyarországi céhet a pékek hozták létre

Magyarországon a XIII. században már voltak pékműhelyek, ahol pékmesterek dolgoztak. A XIV. században az iparágak közül elsőként szerveződtek céhekbe a pékek. A paraszti kultúrában viszont a kenyérkészítés az asszony dolga maradt, bár a tésztadagasztás inkább férfierőt kívánt volna. Hetente-kéthetente gyújtották be a kemencét, és egyszerre több 3-5 kilós kenyeret sütöttek.

A kenyér befolyással volt népek sorsásra; háborút, vagy békét jelentett; olykor az is megesett, hogy felgyorsította a történelem kerekének forgását. Ugyan a felvilágosodás eszméi már korábban Európa-szerte ismertek voltak, ám a feudalizmus alkonyát és a nacionalizmus hajnalát jelentő Nagy Francia Forradalmat közvetlenül néhány évnyi rossz gabonatermés, egekbe szökő kenyérár és az éhezés robbantotta ki.

Szomorú, de igaz: a történelem folyamán az aktuális hatalmakat ritkán rázta meg, ha civil alattvalóik egy része, kenyér híján, éhen halt – sokkal több figyelmet szenteltek a katonáknak. Az éhes hadfi az ellenségnek aligha tud ártani, a saját hazájának annál inkább. A katonák kenyere a komiszkenyér volt, nem tartozott az ínyencségek közé. Ez is kiderül az ország legnagyobb laktanyájában, a komáromi Monostori erőd hajdani katonai pékségében berendezett Kenyérmúzeumban. Valaha itt kétezer négyzetméternyi területen dolgoztak a pékek, akik négy kemencében sütötték 1945-ig a katonák ellátására a kenyeret, 2003-óta pedig az országban egyedüliként a kenyérsütés történetét és eszközeit bemutató kiállítás látható a termekben.

http://www.geographic.hu/index.php?act=kepgaleria&id=9912